Míg a nagyobb testű varjukat és a hollót az emberiség gyakran a csataterekkel vagy a teremtés súlyos pillanataival kötötte össze, a legfiligránabb hazai varjúféle, a Csóka egy egészen más világba kalauzol minket.
Ő az a madár, akinek a hűséges, intelligens tekintete és az emberközeli élete miatt, emberi sorsok és drámák jutottak osztályrészül.
A Fehér Tollak Átka és a Fény Istene (Forrás: Ovidius: Átváltozások és Robert Graves nyomán)
Időutazásunk első állomásán az ókori Görögország napsütötte tájaira érkezünk.
Itt élt Apollón, a tizenkét főisten egyike, Zeusz fia. Apollón a görögök szemében a tökéletesség mintaképe volt: a fény, a zene, a gyógyítás és a jóslás istene.
Gyakran ábrázolták fenséges arany lanthoz hasonló hangszerével, a lírával, vagy ezüst íjával.
Ő volt a tisztaság és az igazság védnöke, de a legendák szerint szörnyű haragra tudott gerjedni, ha elárulták, vagy ha rossz hírt hoztak neki.
A monda szerint a csóka eredetileg nem volt fekete:
a tollazata olyan vakító és makulátlan fehér volt, mint a legtisztább hó.
Apolló isten halálosan szerelmes volt egy földi királylányba, a gyönyörű Koróniszba.
Mivel az istennek sok dolga akadt az Olümposzon, a fehér csókát bízta meg azzal a kényes feladattal, hogy legyen az ő éber szeme a földön, és vigyázzon a kedvesére.
A csóka hűségesen figyelt, ám egy napon szörnyű titok birtokába jutott:
látta, hogy Korónisz hűtlen volt az istenhez. Egy másik férfival kapta rajta.
A madár azonnal szárnyra kelt, és repült Apollóhoz, hogy elmondja az igazságot. Apolló dühében – mert a csóka túl fecsegő volt, és mert az ókorban sokszor magát a rossz hír hozóját büntették – szörnyű átkot szórt a madárra.
Az isten mindent elárasztó haragjától a csóka gyönyörű, hófehér tollai azonnal megperzselődtek és éjfeketévé égtek. Ám Apollón az utolsó pillanatban megbánta hirtelen tettét!
Hogy örök emlékeztetőként szolgáljon a madár hűségére és az igazmondásra, megkímélte a csóka tarkóját és a szemeit.
Így maradt meg a csóka jellegzetes, nemesi ezüstszürke tarkója és az a ragyogó, világító kékesszürke szempár, ami ma is visszanéz ránk.
Az Ördög Ellensége és a Templomok Szent Madara (Forrás: Brit és walesi néphit nyomán)
Ha elhagyjuk az ókori Görögországot, és a középkori Nyugat-Európa, valamint a ködös Wales felé vesszük az irányt, a csóka karaktere egy egészen más, oltalmazó mesébe fordul át.
A csókák előszeretettel választották otthonuknak a falu legmagasabb pontjait: az öreg templomtornyok és a kongó haranglábak réseit. A walesi és angol paraszti hit szerint ez nem a véletlen műve volt.
Úgy tartották, hogy a csóka, egy végtelenül tiszta és szent madár, aki éber figyelmével vigyázza a falu nyugalmát.
A népi hiedelem szerint a sötétség ura, az ördög – a gonosz és bűnös természete miatt – egyszerűen nem bírta elviselni a csókák jelenlétét a szent helyeken, ahová beférkőzött.
A madarak tiszta energiája és hangos figyelmeztetése elüldözte a rossz szellemeket a harangtornyok környékéről. Így váltak a csókák a templomok és a falvak hűséges, szellemi védelmezőivé.
Az Életre Szóló Hűség Hírnöke És volt a csókának még egy csodálatos tulajdonsága, amit az európai emberek évszázadokon át csodáltak:
az elválaszthatatlan hűsége. A csókák ugyanis egy életre választanak párt ( mint minden varjúféle), és mindenhová együtt repülnek.
A régi európai babonák szerint, ha egy csóka kísérte a fiatal párt a templomba a házasságkötésük napján, vagy ha a menyasszony megpillantott egy békésen pihenő csókát az esküvője reggelén, az a sírig tartó, boldog házasság és a tiszta szeretet csalhatatlan jele volt.
A Csóka ma a Varjúházban Amikor Kiskőrösön, a Varjúházban egy sérült vagy legyengült csóka kerül a kezünk közé, mi nemcsak egy bajba jutott állatot látunk benne.
Látjuk azt a tiszta, ezüstös tarkójú madarat, aki a mondák szerint az istenek bizalmasa volt, és aki évszázadokon át a hűség és a tiszta szív szimbólumaként élt a köztudatban.
Ápolásuk során nemcsak a sérülésüket gyógyítjuk, hanem tiszteletben tartjuk azt a végtelen hűséget és méltóságot, amellyel a csókák az emberi közösségek csendes és ragaszkodó partnereivé váltak.
