A szajkó a varjúfélék családjának legtehetségesebb „színésze” és legéberebb „őrszeme”.
Míg sötét tollú rokonai a nehéz, méltóságteljes bölcsességet képviselik, a szajkó a maga harsányságával, égszínkék szárnytükrével és lenyűgöző hangutánzó képességével vívta ki a helyét az emberiség legősibb világképében.
Nem egyszerű madár ő, hanem az erdő titkainak hangos szószólója.
A Kelták Spirituális Őrszeme: A lehozott égbolt (Forrás: Kelta druidák és a brit szigetek néprajzi öröksége)
Ha elrepülünk a ködös kelta erdők mélyére, azt látjuk, hogy a druidák (a kelták szent papjai és tudói) számára, a szajkó az erdő láthatatlan energiáinak közvetlen tolmácsa volt.
A kelta hitben a szajkó szárnyán felvillanó, irizáló kék tollat szentként tisztelték, és úgy hívták:
- a lehozott égbolt-
Hitük szerint, ez a ragyogó szín a kézzelfogható bizonyíték a madár égi kapcsolataira. A kelta harcosok és a papok előszeretettel viselték ezt a kék tollat az öltözékükön, mert hittek benne, hogy az éberséget és isteni védelmet ad nekik a csatában és a mindennapokban.
De a szajkó volt a kelták legfőbb „erdőfelügyelője” is.
Mivel a Szajkó az első, aki éles, rekedt riasztással jelzi a fák közé lépő idegen jelenlétét, a kelták úgy tartották: a szajkó nemcsak a hús-vér betolakodókat látja meg.
Hitték, képes érzékelni a másvilági szellemek mozgását és a láthatatlan energiák áramlását is.
Ha a szajkó megszólalt, a falu tudta, hogy a spirituális egyensúly megbillent, és ideje résen lenni.
A Pieris-lányok és a Gőgös Utánzás (Forrás: Ovidius: Átváltozások és a görög mitológia nyomán)
A görög hitvilág a szajkó egészen elképesztő hangutánzó képességét – mely képes az ölyv vijjogásától kezdve a fűrész csikorgásán át az emberi beszédig mindent lemásolni – egy tanulságos és megrázó eredetmondával magyarázta.
A monda szerint élt egyszer kilenc halandó királylány, a Pieris-lányok. Olyan büszkék voltak a csodás énekhangjukra, hogy gőgjükben dalversenyre hívták ki magukat a Múzsákat, a művészetek isteni védnökeit.
A versenyen a lányok csúfosan alulmaradtak, és büntetésből az istenek szajkókká változtatták őket.
A lányoknak bűnhődniük kellett oly módon, hogy örökre elveszítették a saját, tiszta énekhangjukat.
Megkapták viszont a képességet, hogy a világ összes hangját megőrizzék és tökéletesen visszaadják.
Ezzel a szajkó az ókori ember számára az emlékezet madara lett.
Bár a saját dalát elveszítette, ő lett az erdő akusztikus krónikása, emlékeztetve az embert arra, hogy az erdő minden kimondott szót és titkot hall, megőriz és továbbad.
Az Amerikai Kontinens: A Hold visszahozója (Forrás: Észak-amerikai Snoqualmie indián törzs legendája) Átkelve az óceánon az amerikai kontinensre, a bennszülött indiánok meséiben a Szajkó (ottani nevén a Kék szajkó), dicsőséges küldetést hajtott végre.
A Snoqualmie törzs egyik legszebb meséje szerint réges-régen a gonosz Lazac-emberek elrabolták a Holdat az égről, és elrejtették azt a saját világukban. A föld teljes sötétségbe borult, az emberek és az állatok pedig rettegtek. Ekkor a bátor és rendkívül leleményes szajkó önként jelentkezett, hogy visszaszerzi a fényt.
Állhatatosan és cselesen behatolt a Lazac-emberek sötét birodalmába, elorozta a Holdat, és diadalmasan visszarepítette azt az égre, hogy az emberek újra láthassanak.
Ezért az indiánok szemében a szajkó nem csupán egy pimasz madár, hanem a tisztánlátás és a remény bátor hordozója.
A Szajkó ma a Varjúházban
A modern társadalom számára a szajkó gyakran csak egy „zajos tolvaj” vagy egy fészekrabló, de a régiek szemében ő volt az éberség és a művészi adottságok hordozója.
Amikor Kiskőrösön, a Varjúházban egy megmentett szajkó kék szárnytollait vizsgáljuk, mi is az égbolt egy apró, idelent felejtett darabját látjuk benne.
És amikor a gyógyulófélben lévő madár hirtelen utánozni kezdi a mi hangunkat, vagy a környezet zajait, tudjuk, hogy az erdő legősibb krónikása beszél hozzánk.
Mi nem elhallgattatni akarjuk őt, hanem visszaadni az erdőnek, hogy a természet örök ébersége továbbra is megmaradjon.
